MAGYAR PLAZMA TÉVÉ

TV Taxi

KISEMBER A KISAUTÓBAN, AVAGY AZ ÁTLAGEMBER A TELEVÍZIÓBAN.

Míg a televíziózás magyar (h)õskorában, a közszolgálat mindent beragyogó egyenfényében az utca emberét csak elvétve kérdezték meg véleményérõl — akkor is legfeljebb egy, a válaszban már eleve eldöntött „Mit szeretne hallani?" kérdés erejéig — addig jelenünkben már a jórészt teljesen hétköznapi, felszínes kérdések mellett az élet legbonyolultabb, legárnyaltabb összefüggéseirõl is megkérdezik a mûsorkészítõk az átlagembert, az utca hétköznapi emberét.

Külcsín vagy belbecs? Fontos-e a divat? Mennyire fontos a minõség? Mi a jó a szappanoperákban? Hogy néz ki az ideális munkahely? Elítéli-e az adócsalókat? Miért népbetegség az allergia?

Csattannak a korántsem egyszerû, de fõleg nem egyszerûen megválaszolható kérdések az utas homlokán, miközben A-ból B-be szállítja a köztévé — és most már két másik csatorna - kegyes taxija. Az átgondolt és alapos válasz raklapnyi irodalom ismeretét, pallérozott tudást, kristálytiszta és globális világlátást igényel, a kérdések súlya alatt azonban a hátsó ülés és a benne ülõk láthatón nem roppannak meg. Válaszolnak, mondják saját igazságukat. A jelenség, tehát hogy a köznapi embert kérdezik a televízió nyilvánossága elõtt, hogy az átlagos állampolgár, a lakosság mond véleményt, egyáltalán nem új, hiszen a Mónika- és Balázs-show szereplõinek jelenlétét már-már megszoktuk, a tudatipar köznapi szereplõi mostanra unott méltósággal foglalják el kivívott helyüket a magyar médiumok giccsbõl és olcsó bulvárelemekbõl ácsolt trónján.

Most azonban egy új „trón", a taxi hátsó ülése kínálja magát a hétköznapok királyainak. Persze a vélemény szabad, még akkor is, ha a kérdezõ a rendkívül
sok ostoba kérdés mellett („Tavasszal csinál-e bármit máshogyan, mint bármikor? Ha nem lenne gyermeked, másképp alakult volna az életed?) saját kérdéseinek mélységével próbálja magasabb szintre emelni az átlagot, mintegy igazolva állítását, miszerint a világ nem csak a fent említett mûsorokban megjelenõ „átlagemberbõl" áll. A képlet tehát egyszerû: ha okos a kérdés, okos a válasz, és okos a válaszadó, vagyis az utas is. A kérdés csak az, hogy a köz véleményének bemutatása mennyire érdekes és mennyiben elfogadható ezen a fórumon, a közszolgálati csatorna alakíthatja-e a közvéleményt a közvélemény által? Hol valósul meg ebben az esetben az a nemes funkciója (egyben kötelessége), amely a nevelésre, az oktatásra, a mûvelõdésre irányul? A hétköznapiság válaszaiból vajon kiolvashatók-e a megoldások, vagy — azonosulva a válaszadóval — felszínes, átgondolatlan, rögtönzött válaszokkal rendezzük be aktuális létezésünk terét? A TV Taxi ugyanis azt a jól felismerhetõ szociálpszichológiai motívumot használja fel a népszerûség, vagyis a nézettség érdekében, amely a lelki egészségünket szolgáló pozitív önértékelést helyezi fókuszába. Most már nem csak Mónika és Balázs minden átlagot alulmúló, kisszerû szereplõivel, hanem a középszer, a nemes átlag, az utca valódi szereplõivel is lehetõségünk van összehasonlítani magunkat, és a készülék elõtt ülve megállapíthatjuk, hogy az elhangzó „okos" kérdésre mi is tudnánk okosan válaszolni. De jó-e, ha a közszolgálati csatornán a nézõ — igaz, saját pénzén (is) — saját magát nézze és hallgassa?

A TV Taxi, és az ehhez hasonló mûsorok nem teljesítik a televízió legegyszerûbb funkcióját, nem ablakok a világra. Sokkal inkább hasonlítanak egy kopott foncsorú tükörhöz, amelyet saját magunk elé tartva elégedettek lehetünk, mert fórumot kapunk, esélyt a szereplésre, valakikké válhatunk egy pillanatra. Nagyon hasonlít ez elsõ megközelítésre a Time magazin tompán tükrözõdõ címlapjához, amelyben Az Év Embere, vagyis Te nézegethetted magad elégedetten, mert a tavalyi évben az év embere lehetett mindenki (bárki), aki alakította, formálta a digitális társadalmat. Csakhogy ez egy másik médium. A több a világhálón valóban több és nem kevesebb, mert senki nem vesz el felületet (mûsoridõt) más, esetleg hasznosabb, okosabb, szebb, jobb stb. tartalmaktól. A kereskedelmi szemléletû neo-médiában ezzel szemben az olcsó, üres fecsegés és locsogás, a semmilyen semmi egyre inkább háttérbe szorítja a valamihez értõ, tudással, valós, és nem vélt ismeretekkel rendelkezõ szakembert, tudóst, professzort, költõt, írót, magfizikust, filozófust, esztétát, helyükbe léptetve az ebédet fõzõ álszakácsot, a lakásfelújító bútorasztalost, a lóerõ-mámorban élõ autószerelõt, a beszédhibás örömlányt, a sztárrá nõtt fodrászt, legújabb trendje szerint pedig a taxi utasát. Ezt az irányt vetíti elénk a közszolgálati televízió taxis mûsora is, és a médiapesszimista farkast kiáltók és kulturelitisták már dörzsölhetik tenyerüket, mert nincs messze az idõ, amikor Pálffy István helyett Kovács Béla, vagy bárki, vagy akárki jelentkezik 19.00 órakor a Sarkantyú presszó cigarettafüsttõl ködös nagytermébõl, és a rövid-sör-cigi szentháromsággal sok éven át reszelt hangján elmondja majd nekünk, hogy mik itten a hírek.

SOÓS TAMÁS

FILMVILÁG 2007/8