TV MAGAZIN 2007. október 26.

KÖRJARAT

Jó ez a Tv-taxi, mert olyan, mint a rádió. Éppen ez a baja. A hozzáértõk szerint a nézõnek nem lehet történetet mesélni, mert mihelyst leül a televízió elé, azonnal megszûnik figyelni, érdeklõdni, kíváncsinak lenni. Tehát mindazon tulajdonságait elveszti, amelyek addig, amíg le nem ül a tévé elé, még megvannak neki. Egy olyan országban, amelyben a funkcionális analfabéták száma az egekben, ahol mindenki diszlexiás, és ha nem tudja magáról, akkor tegyen maga elé egy banki űrlapot, és meglátja... Ahol egy szöveges feladatból a lakosság, mint alapsokaság, képtelen kihámozni a lényeget, ahol az iskolákból kikerülõ fiatalok az egyetemen azért nem tudnak jegyzetelni, mert nem képesek kiszűrni a szövegtestbõl a velõt, ott nagyon meg kellene Kérdõjelezni azt a médiaálláspontot, hogy csak hegyesre vágott anyagok kerülhetnek adásba, amelyek már csak a lényegre szorítkoznak. Ugyan ki tudja azt, hogy mi a lényeges, amikor tömegesen bolyongunk a halomba hordott mondatok között. Csak azért nem tudunk válaszolni arra a kérdésre: vajon hány köbméter kiejtett mondat jut egy állampolgárra naponta, ha reggel 7-kor kezdünk el tv/rádiózni és este 11-kor fejezzük be - mert mint tudjuk, képtelenek vagyunk akár ezt a hosszabban leírt mondatot is értelmezni. Mert valahol lenniük kell a kiejtett szavaknak. Az hem lehet, hogy csak úgy bele lehessen bocsátani õket a vakvilágba, hadd menjenek. Elõbb-utóbb ennek is meg lesz a felelõse. Ha meg nem, az áldozata(i), biztosan. Valaki összegrundolhatna már egy szavak temetõjét. Nem bánom, lehet tévémûsor is.

A Tv-taxiban az a jó, hogy az utca embere beszél. Éppen ez a baja. Az ugyanis beszél össze-vissza; Véleménye van, meggyõzõdése, elvei. Mindenbõl annyi érdekli, amennyi rá jut. A Tv-taxi koncepciója az, hogy cserébe egy fuvarért, a hazaszállított utas beszél magáról, a helyzetérõl, a gondjairól, vagy a riporter által forszírozott témáról. Nem lehet nagyon tévedni, mert ha beszáll, beszélni is fog. A szerkesztõk meg vágni.

A Tv-taxiban az a jó, hogy bárkire eshet a szerkesztõ választása. Éppen az a baja is. Ha nincsen vezérfonál, akkor elbitangol a fölszedett nézõ a málnásba, és nincs olyan montírozó gép, amelyik abból két összefüggõ gondolatot összerak. Na jó, egyet. Kell tehát egy biztos pont, ahonnan bármit el lehet érni. Vagy valami kis habarcs, ami képes összeragasztani a szanaszét húzó gondolatokat. Mondjuk, legyen ez, a Hangfoglalás októberben, amely profi és amatõr zenészek találkozója volt. Aki beül a taxiba, a zenérõl fog beszélni, meg magáról, esetleg mindkettõrõl egyszerre. Lehetne úgy is, hogy a riporter bemegy a stábbal a zenészek közé, gondosan kiválogatják az egyáltalán nem ismert arcokat, és leülnek velük beszélgetni. Kiss Bea ezt is tudná. Õ ugyanis akkor van igazán elemében, ha csak amolyan igazi embereket kell kérdeznie. Amilyen õ is. Akinek gyerekei vannak, háztartási gondjai, családanyai igyekezetei. Ez onnan tudható, hogy Kiss Bea el is mondja magáról mindezt. A kérdéseiben személyes, igazán tanácsot kér, nem csak úgy tesz. Neki fontos, hogy megtudjon valamit. A zenetanártól azt, hogy mit tegyen, ha az õ ötéves kisfia minden létezõ dologból hangot próbál kicsalni? A zenetanár pedig válaszol: hagyja, és vegyen egy furulyát, aztán fújják együtt. Ez csak egyszerû.

A Tv-taxiban minden csak attól bonyolultabb, hogy a beszélgetés közben haladni kell. A-ból B-be. A nézõ meg nézeget a taxi hátsó ablakán át, és azt látja, hogy körbejár a táj. A Városligeti fasor legalább nyolcszor tûnik fel. A Népstadion árkádjainak ismétlései már-már vágóképmûvészeti truváj. A Hangfoglaláskor utas stoppolt zenésszel, hangszerkészítõvel, zenetanárral, fasorszerte jár a taxi, hogy legyen idõ a beszélgetésre, a nyirettyûzésre, és hogy az összehajtogatható, tábori dizseridú is megfúvásra kerülhessen. Mindez igazán vicces. Jópofa, hogy az utas a hátsó ülésen, gondosan bekötve hegedül, gitározik. Igazán ezer szerencse, hogy találtak egy vak zenészt, akit legalább rendesen hazafuvaroztak, és ezzel mindenki jól járt. A Tv-taxi koncepciója; mert megmaradt, a riporter; mert volt ideje beszélgetni és az utas is; mert különben békávézhatott volna napestig.

A Tv-taxi attól jó, hogy rendre felborítják a saját koncepciójukat. Minduntalan megsértik a saját maguk által állított játékszabályokát. Nem ültetnek be bárkit, hanem válogatnak, aztán nem hagyják parttalanul dumálni, hanem szerkesztõi ideák mentén, laskára vágják. Mindez, az egész lehetne persze stúdióban, a kiválasztott helyszínen, akárhol; ahol esemény van és riporthelyzet. Csakhogy akkor a nézõ azt hinné, hogy riportokat lát, ahogyan eddig is, ezer éve, amióta a tévé elõtt tengeti az életét. Riportot nézni meg nem szeret, csak ha sztárokat mutatnak neki, vagy háromfejû gyereket. Csak úgy, a dolgokra, a Hétköznapokra, a szomszédjára, önmagára nem kíváncsi. Ezért bizony bele is ültetik egy Tv-taxiba és mennek vele körbe-körbe. Hadd élvezzen. Jó, néha hazaviszik. De csak, ha vak.

SÁNDOR ERZSI