RIPORT, Heti Hírmagazin-VI. évf. 41. szám, 2007. október 18.

Erdély

Tévétaxi – a kulisszák mögül

Egy napra betekintést nyerhettem egy más világba, jobban mondva két, számomra eddig idegen világba. Mindkettő érdekes szakma, de valójában az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz. Az egyik a tévések tarka, műszerekkel teli élete, a másik pedig a taxisoké. Egy napig Nagyváradon forgattak a Magyar Televízió TV Taxi című műsorának készítői. A kíváncsiság vezetett, amikor elfogadtam a felkérést, és beültem sofőr-riporternek. Both Abigél riportja.

„Eladtalak” – fogadott a hírrel egyik nap főszerkesztőm, s látva, milyen értetlen képet vágok, gyorsan megmagyarázta, miről is van szó. Engem ajánlott, mikor a Magyar Televíziótól megkeresték, hogy kellene egy vezetni tudó riporter egy napra.
Bevallom, félelemmel vegyes izgalommal néztem a kihívás elé, s alig vártam a napot, hogy beülhessek a taxiba. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik egy ilyen forgatás, hiszen aki az írott sajtóban dolgozik, csak ritkán pillanthat be a tévések kulisszái mögé. A TV Taxi című műsort korábban megnéztem néha az M1-en, hiszen egy-egy ilyen alkalmi „taxissal” való csevelyből sok minden kiderül az emberek mentalitásáról, mindennapjairól, véleményéről. Nemrégiben bővítették a műsort, s minden hétfőn Eurotaxi néven fut az adás. Különböző európai városokban kérdezik az ott élőket, esetenként két-három témára fókuszálva. Ennek volt része a váradi forgatás is, s ez nemsokára három adásban kerül a nézők elé.

A stáb. A megbeszélt időpontban és helyen várom a tévéseket. Egy pillanatig arra gondolok, mi lesz, ha nem is azzal az autóval jönnek, amelyen öles betűkkel van felírva, hogy TV Taxi. Akkor hogyan ismerem meg őket? Aztán megpillantom az aranyszínű Lanciát. Persze, hogy ott van a tetején a taxiskupola! Ketten ülnek benne, majd én harmadiknak. Annyira izgulok, hogy csak akkor veszem észre a kísérő kocsit, mikor a szerkesztőségnél kiszállunk. Pedig végig ott gurult mögöttünk. Barbara a szerkesztő, ő az, aki egész nap a segítségemre van. Richárd pedig a műszaki szaki. Gondosan elmagyarázza, mire kell vigyáznom: a szélvédő jobb oldalán alig lehet kilátni, oda vannak felszerelve a kamerák. Szám szerint három. Az egyik folyamatosan a sofőrt veszi, a másik kettő pedig az utast. Közelről és távolabbról. Fokozottan kell figyelnem, nehogy a rossz kilátás miatt elüssek egy gyalogost vagy meghúzzam az autó oldalát. Van is már rajta egy jó nagy horpadás. Úgy látszik, valakinek sikerült odakoccantania egy másik kocsihoz.
Szólnak, hogy ügyelni kell a winchesterekre. Mielőtt még elkezdenék megijedni és puskák után kutatni, rájövök, hogy számítógépagyakról beszélnek. Belőlük is három van a műszerfalon. Ha be vannak kapcsolva, működnek a kamerák meg a mikrofonok. Vigyázzak, nehogy lefullasszam a motort, mert akkor a kütyük is leállnak, s újra kell indítani az egészet. S ha utas van éppen az autóban, akkor meg kell ismételnie, amit mondott. Szóval csak figyelmesen. A másik fontos dolog, hogy a kísérő kocsiból is vesz a kamera, tehát nem szabad lemaradnia. Általában ez az autó a taxi előtt megy, csakhogy itt a sofőr nem ismeri a várost. Az operatőr, aki mellette ül, még úgy sem. Tehát nekem kell figyelnem rájuk is.
Még el sem indultunk, máris szédülök. Remélem, oldalsó hátsó parkolást nem kérnek tőlem!
Barbarán a sor, hogy elmagyarázza az ő részét. Bár őt a nézők nem látják, végig ott ül az anyósülésen, s figyel arra, hogy minden kérdést feltegyek, ha belebakizok, megismételteti. Arra is figyelmeztet, hogy a témákat jól különítsem el egymástól, hogy lehessen vágni. Mert ugye, mint már említettem, más helyszínekkel összevágva három adás lesz a mai nap végeredménye. Barbara az, aki elindítja a winchestereket, figyel arra, hogy ne melegedjenek túl, mert akkor baj van. A gépek miatt van a klíma 17 fokra állítva. Még szerencse, mert én úgy érzem, egyre melegebb van. „Csak az izgalom teszi” – nyugtat meg Barbi, s most már semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy elinduljunk. Ja, még bemutatják az operatőrt is, ő Krisztián, akiről a nap folyamán kiderül, hogy a gyorsaság nem az erőssége. Igaz, úgyis lassan kell menni, mert a rázós utak nem tesznek jót a winchestereknek. Ha rázkódik a kocsi, akkor a hang is berezeg.

A forgatás. Az első utas már vár ránk. Mivel félő volt, hogy az emberek Nagyváradon nem ismerik annyira a műsort, hogy maguktól beüljenek, vele meg volt szervezve a találkozás. Az operatőr fel is vette, amint az utcán „leszólítom” a fiatalembert, s megkérdezem, hogy nem vihetném-e el egy ingyen fuvarra. Merthogy a TV Taxinál a fizetség az, hogy az utasnak el kell beszélgetnie a sofőrrel, cserébe akár a város másik végére is ingyen utazik. Mielőtt beszállna az autóba, alá kell írnia egy nyilatkozatot, miszerint beleegyezik abba, hogy a Magyar Televízió Rt. hang- és képanyagot készítsen róla s azt felhasználja a műsorban. Utána beülhet a taxiba. Barbi megkéri, kapcsolja be a biztonsági övet. Még egy pár percet lazításként elbeszélgetünk, hogy kötelező-e nálunk hátul is bekapcsolni az övet, de Barbi azt mondja, erre figyelmeztetve több néző is betelefonált, úgyhogy jobbnak látták, ha mindenhol mindenkinek be van kapcsolva.
Dacian Palladi jogász gazdasági tanácsadóként dolgozik. Tudva, hogy milyen gyorsan vág az esze, s szerepelni is szeret, elsőként őt kértem fel, válaszoljon a kérdéseimre. Még az egyeztetések során azt kérték a szerkesztők, hogy románokat és magyarokat is szállítsak, hogy a megadott témák alapján így kapjanak minél teljesebb képet az itteniekről. Először a munkájáról beszélgetünk. Elmondja, nem véletlen, hogy jogász lett, mindig is annak készült, s aztán az élet úgy hozta, hogy tanácsadóvá vált. Hivatásnak érzi a munkáját, és nagy élvezettel végzi nap mint nap. Szereti, hogy hallgatnak, figyelnek rá, s bár előfordul, hogy napi tíz órát is dolgozik, nem érzi úgy, hogy ez sok. Talán mostanában egy kicsit, mert több időt szeretne féléves kislányával tölteni. Azóta meg is változott az élete, más értelmet kapott. Meg is tud élni a keresetéből, s még évi két nyaralásra is telik.
Miközben kérdezek és hallgatom a válaszait, próbálok az útra is figyelni. Azt mondják, hogy a nők tudnak egyszerre több dologra koncentrálni. Már-már arra a megállapításra jutok, hogy ez vagy nem igaz, vagy én vagyok az a kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Furcsa, a kamerát észre sem veszem, de egy adott pillanatban már alig hallom, mit mond Palladi, s csak arra figyelek, hogy a zebra előtt meg tudjak állni. Sikerült. S még csak le sem fulladt az autó, mert ugye, akkor a műszerek…
Mikor Palladit arról kérdem, mennyire érzi magát tipikusan románnak, azt válaszolja, ő inkább európainak tartja magát. Most itt él Váradon, de ki tudja, mi lesz pár év múlva. Beszél angolul, olaszul, s egy kicsit franciául is, nem jelentene neki gondot, hogy máshol éljen. „Egy ilyen névvel, hogy Palladi, nem is lehetek tipikus román” – mondja, hozzátéve, hogy nem is annyira románságára büszke, mint arra, amivé lett, amit elért az életben. Magyarul jól ért, de alig beszél. Elmesélt egy esetet, mikor eldöntötte, hogy megtanul angolul. Törökök jöttek tanácsért hozzá, s egyikük sem beszélte jól az angolt. Így történhetett meg, hogy teljesen félreértették egymást. Palladi azt hitte, a törökök tanácsot kérnek tőle, hogyan adhatnak el egy céget minél előnyösebben, s ő ezt próbálta megértetni velük. Az asztal túloldalán egyre furcsábban néztek rá, mikor azt ecsetelte, hogyan kaphatnak többet a vállalkozásért. A végén kiderült, hogy a törökök neki akarták eladni a céget. Ekkor megfogadta, elsajátítja az angolt, mert még egyszer nem akar ilyen helyzetbe kerülni.

Akinek a színpad az élete. Hajdu Géza színművész is „leintette” a taxit, s profi előadó módjára válaszolt a kérdésekre. Bevallotta, a románt is töri, más nyelvet nem beszél, s volt is ebből kalamajka. Egy holland házaspár járt náluk átutazóban Pest felé, s „megbeszélték”, hogy elviszik a művész urat is a feleségével, Körner Annával együtt a magyar fővárosba. Csak akkor néztek nagyot, mikor a csomagokat betették a kocsiba, s erre a holland el is indult. Merthogy ő azt mondta, hogy szívesen elviszik a csomagot Pestre, a közös ismerőshöz. Úgyhogy a Hajdu–Körner házaspár felült az autóbuszra, s alighogy odaértek az ismerőshöz, csengettek, s a holland meghozta a csomagokat…
Az anyanyelv ápolása és szeretete meghatározta a művész egész életét. A színpadról üzeni estéről estére, hogy mennyire fontos magyarnak megmaradni itthon. Magyarnak született, s szerinte ez egy állapot, nem ad büszkeségre okot. „Úgy kell élni, hogy tetteinkre lehessünk büszkék” – magyarázta.

A gyerekek itthon válhassanak igazi magyarrá. Végre igazi taxisnak érezhetem magam. Biró Rozáliát, Nagyvárad alpolgármesterét a város végéről kell viszszavinnem munkahelyére, a városházára. Akárcsak egy taxis, aki még soha nem járt azon a címen, keresem a frissen átadott szociális központot. Jön utánam a kísérő kocsi, de egy kereszteződésben lemarad. Autóbusz megy el mellettem, s két tinédzser kezd el integetni az ablakból. Megismerték a taxit! Visszaintek nekik, majd bevárom az operatőrt. Megtalálom a központot, már messziről látszik a szép új épület. Csakhogy az út köves. S a rázkódás, ugye, rosszat tesz a kütyüknek. Óvatosan, csigalassúsággal megyek. Biró Rozália beül, s mikor kiérünk az aszfaltra, kérdezni kezdem. Hivatásként végzi a munkáját, azt mondja, nem is lehetne másképp, mivel itt nem egyszerű munkáról van szó, hiszen elsősorban a váradi magyarok érdekeit kell képviselnie a polgármesteri hivatalban. S ez egész embert követel. Olyankor nehéz, mikor a kislánya felhívja telefonon, hogy menjen haza, de neki még dolga van. Mivel több vállalkozása is van, az alpolgármesteri fizetését minden hónapban jótékony célokra fordítja. „Nem olyanoknak adok, akik nem csinálnak semmit, hanem csak azoknak, akik dolgoznak, s a segítség azért kell, hogy tudjanak haladni” – magyarázza.
Magyarnak lenni számára mindent jelent. A bölcsőt, melyben édesanyja ringatta, a mesét, amit gyermekeinek mond. Szerinte az itteni magyarok megítélése jobb Nyugat-Európában, mint Magyarországon, ahol sokan még ma is azt kérdezik, honnan tud egy romániai magyar magyarul. S bár a negyedik helyen szerepel az RMDSZ európai parlamenti listáján, életét csakis itthon tudja elképzelni, s azt szeretné, ha gyermekei itt nőhetnének fel s válhatnának igazi magyarrá. Egyetlen olyan tulajdonságot említett, amely jellemző a magyarokra, de ő nem büszke rá: a széthúzás, az egymás elleni áskálódás. A románok szerinte is sokkal összetartóbbak, mint mi.

Amikor a hóhért akasztják. Ha már a főszerkesztőm „eladott”, viszonzásképpen a legkevesebb az, hogy neki is be kell ülnie egy fuvarra. Most Szűcs Lászlónak kell válaszolnia a feltett kérdésekre, pedig általában ő az, aki kérdez. De én jobban izgulok, mint ő, pedig már jó pár órája fuvarozom az embereket. Ám mégiscsak más, mikor az ember a saját főnökével készít interjút (és közben még autót is kell vezetnie)! Az újságírás hivatás, csak szerinte a napi taposómalom ezt néha elfeledteti az emberrel. És többnyire nem lehet megélni belőle, ha csak egy helyen dolgozik az ember, de hát a változatosság gyönyörködtet is. Félretenni nincs miből, jó, ha szükség esetén a bankkölcsönt vissza tudja fizetni az ember. Magyar újságíróként élni Nagyváradon számára nem annyira büszkeség, mint természetes állapot. Inkább arra büszke, hogy tud írni és beszélni helyesen magyarul, s igyekszik erre tanítani a hallgatókat is az Ady Endre Sajtókollégiumban, melynek ő az igazgatója. Míg diákkorában saját verseit fordította németre, bevallása szerint mára gyakorlat hiányában jócskán megkopott a nyelvtudása, a hajdani fordítások közül is már csak egyiknek a címére emlékszik: Regenbogen, azaz Szivárvány. Román tudására sem túl büszke, inkább fogyasztója – olvasva, hírműsorokat nézve – az országban élő többség nyelvének, de kortárs váradi költők műveit némelykor most is fordítja, igaz, beszélgetve velük nem bánja, ha inkább magyarra váltanak. Sokat nem faggatom a főnököt, nehogy másnap számon kérje rajtam a rég esedékes interjút, inkább visszaviszem a szerkesztőségbe.
Lassan besötétedik, s már nem lehet filmezni. Még elviszem a stábot a rogériuszi piacra, ahol az árusok is hazafelé készülődnek. Azért még mosolyognak a kamerába, s egy öreg néni el is mondja nekünk, mennyire szereti a műsort (igaz, azt pontosan nem tudja, melyikről is van szó), s hogy föltétlenül tegyük be, üdvözletét küldi Sátoraljaújhelyre a barátnőjének. Meg azt is megmutatja, milyen szép zöldséget árul. Közben egy férfi odakiabál nekünk, hogy aztán őt ne filmezzük le, mert ő nem szereti sem az MSZP-t, sem a Fideszt. „Mind a kettő egyforma, meg velük együtt a többi is!” – mondja még, s nem értjük, hogy kerülnek ide a pártok. De már sötét van, s az egész napos munka után jólesik az utolsó szendvics a gyorsétkezdéből. Barbi és Richárd is fáradt már, de nekik még haza kell menniük Budapestre. Előtte hazafuvaroznak engem, s végre én ülök a taxi hátsó ülésén.
Hála istennek, tőlem már senki nem kérdez semmit. Hosszú volt a nap, talán már arra se tudnék válaszolni, hogy hívnak. De a biztonsági övet szolidaritásból én is bekapcsolom.

Both Abigél